Lehet-e pusztán esztétikai szempontból tekinteni erre a filmre? Költői kérdés volt, a válasz egyértelműen: nem. Bár egyetlen körülményen múlik csak, hogy így van. Ha a film elején nem tájékoztat minket egy felirat arról, hogy valóságos eseményeken alapul a cselekmény, ha ez a néhány mondat nem közölné a nézővel, hogy a valósághoz képest, a valósághoz lazán kapcsolódó fikció kíván lenni, akkor talán lehetne teljesen csupasz esztétikai alkotásként értelmezni.

Érdekes módon, mivel szándékát a film jó előre bejelenti és szeretné magát eltávolítani a konkrét eseményektől, épp ezért nem képes kivonni magát a megtörtént tények, a magyarországi cigánygyilkosságok kontextusából. Ha ezt a közlést a film végén helyezik el, talán egészen másként néztük vagy inkább néztem volna a filmet, még akkor is, ha a médiából előzetesen értesültünk is a film anyagáról. Így viszont, ezzel a megelőző közléssel, Fliegauf Benedek műve, óhatatlanul morális mozi lesz. Lehetetlen tudomást sem venni a tragédiáról.

Épp ezért, nem is akarok arról beszélni, amit máshol ezerszer elmondtak már. Fliegauf valóban kitűnő filmet készített, minden tekintetben – kép, cselekmény, hang, vágás, remek amatőr szereplők – amely így is, úgy is, morálisan és esztétikai szempontból is tökéletes, nemzetközi díjakra érdemes alkotás. Borítékolható volt, hogy meg fogja osztani a magyar közönséget – de ez nem is baj. Örülnék neki, ha vitákat indítana, részben épp ez lehet az egyik célja. Ilyen markáns és iszonyú képet még egyetlen magyar rendező sem nyújtott hazánk mentális, kulturális és szociológiai állapotáról, társadalmi traumájáról az elmúlt húsz évben. (Talán csak Tarr, de ő sokkal stilizáltabb formában).

Pedig nem tesz mást, csak rögzíti, amit lát. Persze, nem vaktában, hanem hihetetlenül átgondoltan és szépen megkomponálva, felépítve azt a szörnyű világot, ahol élünk. Nem csak a mészárlás rettenetes, hanem az, ahogyan ezek az emberek, akikkel találkozunk, létezni kénytelenek. Lesújtó, félelmetes kép tárul elénk. Mégsem válik apokaliptikussá a szerzői tekintet, hiszen újra és újra felbukkannak azok a kis emberi léptékű szigetek, amelyek jelzik, hogy lehetne másként is.

Talán épp ettől olyan torokszorító dráma. Nem tudtam volna olyan érzékenyen reagálni, ha kizárólag a sötétséget látom. Ehhez kellett a fény is. A srác és a polgárőr fiú baráti beszélgetése, a munkavezető és a ruhacsomag, ahogy a nagylány a szomszéd kislányt megfürdeti és virágkoszorúval díszíti, és ahogy a látszólag rideg fiú gyors csókot nyom a kislány homlokára. Ezek a villanások mutatják meg, milyen is lehetne az igazi élet, éppen emiatt válik olyan elképzelhetetlenül brutálissá és nyomasztóvá a végkifejlet.

Azt hiszem, számomra a fiú magatartása a film titka. Ő pontosan tudja, ha nem is nyelvi, fogalmi szinten, hogy semmit sem tehet a világ ellen, amelybe született. Így aztán semmi mást nem akar, mint tagadni és túlélni. Nem hajlandó eljátszani azokat a hazugságokat, amelyeket még az édesanya vagy a nővér hinni szeretne. A munka és az iskola neki már csak hamisság, önbecsapás, amely a csontig hatoló valóságot elfedni próbálja. A fiú számára az egész létezés menekülés és küzdelem. Harc a túlélésért. Érzi az ösztöneiben, érzékei legmélyebb rejtekeiben, hogy fel kell készülni mindenre és alkalmas pillanatban, akár egy riadt állat, menteni az életünket. Ezt a tapasztalatot én is ismerem, volt honnan merítenem.

Az elején azt írtam, ha nem lenne tájékoztató felirat, akkor a Csak a szél nem egészen társadalom-lélektani, morális mozi volna. De nyilvánvaló, hogy akkor a feszültség sem harapózna el olyan, már-már elviselhetetlen mértékben a képeken és nézőjén, mint így. Gus Van Sant ezt a feszültséget az Elefántban úgy oldotta meg, hogy időpárhuzamosokat teremtve, az öldöklés csomópontja köré helyezte a gimnázium egy hétköznapjának említésre sem méltó mozzanatait. Ott egzisztencialista létfilozófia is bujkált a filmben: a létidő szekvenciáiból a mázli vagy a végzet emelte ki a túlélőket és az áldozatokat. Fliegauf filmje inkább végzetszerű, de ahogy nem tudhattuk meg az Elefántban, mi lesz az utolsó gimnazista szerelmespár sorsa, itt sem tudjuk meg, mi történt a fiúval. Az ő holttestével ugyanis nem találkozunk. Csak remélni merem, hogy túlélte.