A Dardenne-fivérek szociálisan kissé leépült belga, vagyis vallon ipari területein játszódó minimalista drámái az utóbbi évek nagy fesztiválkedvencei voltak, nálunk csak a kétezres évek derekán kezdték el felfedezni őket. A Rosetta kivételével, amely az első nagy sikerük volt még 1999-ben, és Arany Pálmát is kapott Cannes-ban, és amelyet csak most sikerült megnéznem. A film számomra az elmúlt időszak egyértelműen legnagyobb felfedezése. Nem gondoltam, hogy ekkora hatással lesz rám. Akár egy lórúgás. Egy hurrikán erejével csapott le rám.

Az alkoholista édesanyjával egy lakókocsikból álló kempingben élő fiatal lány, Rosetta kálváriája, akinek már-már mániákus álláskeresését látjuk, csak a történet felszíne. Nem mintha lényegtelen volna: egyrészt különösen aktuális a munkanélküliség ilyen fokú borzalma, nemcsak nálunk, világszerte. Másrészt pontos formát ad a film témájának, amely nem más, mint maga Rosetta, akinek lényét a vágy, a dac, a keserűség, a kitartás, az energia, a céltudat, az akarat, a szeretet, a félelem, a fájdalom, a düh, harag és mindenekelőtt a magány és a túlélés ösztöne alkotja.

Egy kissé trampli, vallon lány ő, akit elképesztő lendülettel mutat be, kísér el mindennapi útjaira a Dardenne-fivérek kamerája, hihetetlen dinamikával és ritmussal. Rosetta eleven energiabomba, a természet örök metaforája, amely csak önmagában bízik és bármi áron utat tör magának. Pontosan ez az élő-lélegző vágy és csupasz akarat, illetve túlélési stratégia vitt engem is előre mindig, az elmúlt három évtized sokszor szinte lehetetlen, a pusztulással is fenyegető határhelyzeteiben. Ha előbb látom a filmet, talán még erőt is merítek belőle. Nem mintha most nem volna rá szükségem. Mindig kell.

Az biztos, hogy a Dardenne-fivérek mitikus hőst faragtak ebből a fantasztikus lányból, akit a nagyszerű Emilie Dequenne alakít lenyűgözően. Alakít? Inkább átlényegül Rosettává. Úgy látom, talán felcsendül némi remény is a reménytelenül dokumentált pusztaságban: az erkölcsi probléma, amely Rosettát próbára teszi, bemocskolja és először a halál felé hajtja, a bűntudat révén talán a szeretet felé vezethet. A világban, amely úgy működik, hogy el kell taposnod a másikat, ha életben akarsz maradni, mégis csak a Másik, vagyis Ő, azaz két ember közössége lehet az utolsó menedékünk.

Néhány egyszerű jelenetben, ekkora minimalizmus mellett, ilyen konkrét szimbolikát, amely archetipikus motívumokból ered, mégis hétköznapian természetes, még talán egyetlen filmben sem láttam – Bressont szokás emlegetni a fivérekkel kapcsolatban. Alapmű. Kötelező anyag.