Rájöttem, hogy én tulajdonképpen szeretem Bob Dylan zenéjét. Persze mindig is tetszett, a kilencvenes évek első felében, a Doors-korszak idején hallgattam néha, de most döbbentem rá, hogy ez tényleg kedvemre való, nagyszerű muzsika. Ami pedig még meglepett, az Todd Haynes teljesítménye. Nem láttam a Velvet goldmine-t, de a Távol a mennyországtól című filmjét igen. És bár korrekt munkának látszott, mégsem gondoltam volna, hogy a rendező ilyesmire is képes. Voltak persze jelei ott is, leginkább a korabeli Amerika tárgyi világának, társadalmának és viselkedési kultúrájának tehetséges megjelenítésében.

Különösen érdekes volt ezt a filmet most, közvetlenül az amerikai elnökválasztás előtt látni. Én mindig is izgalmasnak találtam Amerikát, pontosabban az amerikai kultúrát. Mert a Dylan inspirálta film részben Amerikáról is szól. A zenész összetett személyisége valamiképpen egybeforrt a huszadik század amerikai történelmével. Ez persze sok más művészről is elmondható, de tény, hogy Dylan pályája Amerika sokféle művelődéstörténeti rétegével érintkezett.

Todd Haynes pont ezt a sokrétűséget próbálja megragadni, amikor nem konkrétan Dylanre, hanem több jellegzetes figurára és sorsra helyezi történetét. Sokkal okosabb megoldás ez, mint hagyományos életrajzi filmet forgatni róla, eljátszatni az életét egy színésszel. Annyi, de annyi rossz életrajzi film született már így, és az alkotók ezt a régi csapdát nagyon ügyesen, könnyed eleganciával elkerülték.

A néger folk hagyományából táplálkozó színesbőrű, csavargó kisfiú, a fiatal, párizsi lányokat meghódító vagány színész, a lázadó balladaénekes, aki végül vallási vezető lesz, az európai kultúrához egyszerre kötődő és azzal feleselő, provokatív és intellektuális rocksztár, a világtól elvonult, szegény sorsú földijeiért kiálló, rejtőzködő patrióta és a kamaszköltő Rimbaud: mind-mind Bob Dylan. Ezekből a kis jelenetekből, sorsdarabokból, költői életképekből és poétikus látványvilágban feloldott víziókból párolódik le az igazi Dylan.

Nyilván rengeteg olyan apró motívum található a filmben, melyet a korszak(ok) és a zenész mélyebb ismerete nélkül nem tudtam értelmezni. De az a jó az egészben, hogy nem szükséges igazán semmiféle előismeret. Mert Dylan alakja egyben az örök művész képmása is. A meg nem értett, folyton változó, ellentmondásos, egyidejűleg több személyiséget és karaktert is magában hordozó, szenvedélyes és őrült, szomorú és szellemes, végső soron megfejthetetlen művész mítosza.

Talán éppen ezért nekem Haynes filmje Huszárik Szindbádját juttatta eszembe. Nemcsak elgondolásában rokonítható a magyar klasszikushoz, formai jegyeiben is. Bár Szindbád nincs megsokszorozva, az időkezelés technikája, a tér változásai és a képvilág, megegyezik Krúdy irodalmi alteregójának költői megalkotásával. Csak most nem egy közép-európai monarchia bús vizein hajózunk, hanem az újvilág tágas terein. Amely legalább annyira problematikus vidék, mint amilyen a miénk.

Olvasom a friss Filmvilágot, ahol a kitűnő Uli Seidl osztrák rendezővel, Haneke és Bernhard szimpatikus követőjével beszélget a magyar újságíró. Seidl dokumentarista játékfilmjeivel kapcsolatban azt a kérdést kapja, ismeri-e Budapesti Iskolát, ahol hasonló eljárással dolgozott például Tarr, Szalay-Dárday és Schiffer. Nem ismeri, válaszolta a rendező röviden. Pedig ő a szomszédban lakik. Valószínűleg Haynes sem láthatta Huszárik filmjét. Szép bizonyíték ez megint arra a régi törvényszerűségre, hogy más-más földrészen, különböző időben és helyen, ugyanazokra az esztétikai megoldásokra juthatunk.

A társulatról is érdemes szót ejteni. Itt is lehet látni, hogy Heath Ledger tehetségével nagyot veszített a szakma. Megtalálta a saját arcát, óriási lehetőségek álltak előtte. Cate Blanchett valóban lehengerlő, mellesleg kitűnően hozza a főhősben megbúvó feminin alkotóelemet is. Bár mellékszerepben, mégis hangsúlyosan itt van egyik kedvencem is, Charlotte Gainsbourg, aki különös szépségével és játékával mindig megragadó. Nagyon jólesett, hogy a szerelmi epizódban felhangzott az általam leginkább kedvelt Dylan-dal, az I want you is. Egyáltalán, Dylan kiváló zenéje is a film egyik fontos, nélkülözhetetlen hőse, amely belengi a képeket. Végül pedig egy korabeli felvételen kirajzolódik a titokzatos arc is, az igazi, amelyről legfeljebb sejtéseink, értelmezéseink lehetnek.